Ahogy alakul a világunk, úgy változnak a trendek, a szokások. Így van ez a Facebookkal is. Nálunk, Magyarországon hatalmas népszerűségnek örvend, hogy jó-e ez, vagy sem, mindenki döntse el maga.
De a közösségi oldal belépésével az életünkbe bizonyos viselkedési szabályok bevezetése is járna.
Hangsúlyozom, járna. Merthogy a közösségi oldal megszületése sajnos nem hozta magával azt, hogy mi, használói tudjuk is azt megfelelően használni.
Most ugyan többesszámban beszélek, pedig én azok közé tartozom, akik úgy tekintenek erre az oldalra, mint egy megjelenési helyszínre, ahol a mi, saját életünk képeződik le.
Az, hogy ki, mit és milyen módon oszt meg a közösségi oldalon, az őt magát, az embert minősíti. Miként az is, hogy mire, hogyan reagálunk.
Nyilván az egy sajnálatos trenddé vált, hogy ez az az oldal, ahol arctalanul, ismeretlenül is jól megmondhatjuk a magunkét, sőt, kritizálhatunk, vegzálhatunk másokat. Persze a kérdés ilyenkor adódik: ha ugyanez a kritikus személy szembetalálkozna az utcán azzal, akinek messziről jól beolvas, személyesen is megtenné?
A kérdés csak költői, hiszen mindenki tudja a választ.
Nem is tudom, hol lehetne, kellene megtanítani az embertömeget arra, hogy a közösségi oldalon hogyan viselkedjen. Erre nincs megoldási javaslatom. Én magam annyit tudok tenni, hogy figyelek a saját oldalamra, hogy mit osztok meg, mit posztolok és azt hogyan kommunikálom. A 12 éves gyerekemnek pedig nem engedem, hogy legyen saját Facebook profilja. Szegény meg is szenvedi a döntésem, hisz az osztálytársainak már szinte mind van. De én úgy gondolom, nem véletlen, hogy ezt a közösségi oldalt úgy alakították ki, hogy csak 13 évnél idősebbek regisztrálhassanak. Látván fiam osztálytársainak posztjait, megosztásait, hozzászólásait, felmerül bennem a kérdés: ez vajon épít? Ennek van egyáltalán értelme?
Ez a kérdés is csak költői. Nem is várok rá választ, hisz az mindenki számára egyértelmű. Mi, szülők, mégis megengedjük, hogy a gyerekek kamu születési dátummal fent legyenek és lássák azt a szennyet, amit áraszt magából a mi közösségi oldalunk.
A másik nagy talány számomra a felnőttek viselkedése. Ezt már szegény Kis herceg sem értette. Mi lett volna, ha ő ebbe a korba születik? Szerintem zokogott volna azon, milyenek vagyunk, és miket teszünk…
Némely felnőtt annyira siralmas, szánalmas és iszonyatosan mélyre süllyedt posztokat ír, vagy oszt meg, ami aztán végképp nem méltó egy felnőtt, netán szülő viselkedéséhez.
Persze tudom-tudom: mindenki azt osztogat, amit akar, nekünk, ismerősöknek pedig szívünk joga eldönteni, hogy kedveljük-e, vagy sem, tovább követjük-e az illetőt, vagy sem.
De a legeslegrosszabb helyzet az, amikor valaki a másik posztját trollkodja szét, vagy hozza kellemetlen helyzetbe az illetőt.
Nekem rengetegszer gyűlt már meg a bajom például a profilképemmel. Rendben, felrakom, mert épp cserélni szeretném. Mondjuk a nyárit őszire, vagy a télit épp tavaszira. Hogy rendben legyen, hogy rendezett legyen és olyannak láttasson, amilyen szeretnék lenni, netán, amilyen vagyok.
De rém kellemetlen, amikor elkezdődik a kommentelés. Persze, ha egy lány írja, hogy de szép vagy, vagy csini a kép, oké. De ha egy férfi, akkor az számomra, férjes asszonyként nagyon kínos. A szívecskés lájkokról már nem is beszélek. Ilyenkor nyilván jogosan kérdezi meg a férjem, hogy ez mégis ki? És tudjátok mit? Tök igaza van. Ez nem féltékenység, vagy birtoklási vágy, hanem egy olyan természetes és alapvető elvárás, ami számomra megkérdőjelezhetetlen. Mert valóban: miért szívecskézi egy idegen férfi egy feleség képét? Ugyanez visszafelé is igaz.
Nekem is rosszul esik, ha úgy érzem, férjem egyik női ismerőse talán túlságosan is bizalmaskodik. Mert miért?
Fordítsuk ezt le egy életszerű helyzetre. Megyek az utcán a férjemmel és egy férfi ismerős odajön és látványosan végigmér, majd megjegyzi, mennyire dögös vagyok. Ilyen ugye nem történhet meg, hiszen egyetlen férfi sem venné a bátorságot, hogy a férjem előtt a kinézetemről mondjon véleményt. Főleg nem hangsúlyozottan.
Merthogy számomra a szívecske az egy hangsúlyozott kifejezési forma. Amit ráadásul nemcsak a férjem, hanem minden ismerősöm lát.
Vajon mit gondolnak ilyenkor az ismerősök? A férfi, aki egy házasságban élő nő képét szívecskézi, annak vajon tetszik a nő? Akar tőle valamit? Bizalmas kapcsolatban vannak? Netán van is köztük valami?
Bármit is gondolnak, a végeredmény és a válasz semmiképp sem jó.
Az van, hogy a közösségi oldalon nem tudunk viselkedni. Az a hely azt mutatja, ahogy élünk, akik vagyunk. És sajnos sokszor nem rajtunk múlik, hogy mit mutatunk, mert a rendszer lehetőséget ad arra, hogy mások belepiszkáljanak, kellemetlenséget okozva ezzel.
Persze-persze, már most hallom az ellenzők táborának véleményét. De a kérdésem továbbra is ugyanaz: miért nem lehet ott is úgy viselkedni, mint ahogy a való életben elvárjuk magunktól, a társunktól, ismerőseinktől, kollégáinktól, barátainktól?
Mindezt annak fényében, hogy ott a szó nem illan el… Ott marad a múltunk és láthatja azt mindenki, torzzá téve azt, amit mi szeretnénk saját magunkról kommunikálni kifelé…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: