…teszem fel a kérdést, immár tízmilliomodjára.
Amikor fiatalabb voltam, még el is tűrtem. Épp csak kijöttem a gyermek- és fiatalkorból és ha egy idősebb számonkért, azt gondoltam, talán megteheti, mégis ő a felnőtt…
Aztán ahogy korosodtam, kezdett átfordulni bennem ez az egész számokérősdi és egyszer elgőzölt az agyam. Akkor mondtam először, hogy álljunk csak meg.
Egy számomra idegen mit is tud rólam? Ismeri a helyzetemet? A világomat? Amit megéltem? Ahogy megéltem? Miért és milyen alapon is kér számon?
Aztán jöttek a további kérdések… Tudja-e, hogy ki vagyok és honnan jöttem? Mit, miért tettem? Ha tudná, akkor vajon szégyellné magát a kijelentései miatt?
Koromnál mindig is fiatalabbnak tűntem. 20 évesen, mikor első gyermekemet vártam és a férjemmel épp nagyobb lakásba költöztünk, a liftben megkérdezték tőlem, hogy a szüleim hol vannak?
De 33 évesen, mikor kétgyermekes anyaként szintén nagyobb lakásba költöztem, a későbbi vevőm bekopogott és a szüleimet kereste, mondván, a lakáshirdetés miatt érkezett…
Szóval mondhatnám, megszoktam ezt az állapotot és tulajdonképpen az ilyen történetek még aranyosak, sőt, talán hízelgőek is voltak.
De mikor sokadjára kaptam meg azt számomra idegen emberektől, hogy 21 évesen gyermeket szülni meglehetősen korai volt, akkor az utolsóknál már nagyon kiakadtam. Legutoljára még egy nőgyógyász is számonkért.
Akkor, ott, leírtam azt az embert. És azóta mindenkivel így teszek, aki ismeretlenül ítélkezik felettem, az életem felett…
Akkor, ott, nem volt kedvem és lehetőségem elmondani az orvosnak, hogy a szüleim elváltak, édesanyám 15 évesen elhagyott és onnantól kezdve én csak arra vágytam, hogy nekem is lehessen saját gyerekem. Nem volt kedvem belekezdeni az életem történetének elmesélésébe, hogy egyébként 20 évesen férjnél voltam, a gyermekem a házasságunkban fogant és rendezett körülmények közé született. Volt munkánk, lakásunk, autónk, szóval minden adott volt ahhoz, hogy egy gyermeket bevállaljunk.
Azóta figyelem az embereket. Ha bárki ítélkezik, az már nem ember a szememben többé.
Igyekszem én is így élni az életemet. Nem ítélkezni senki felett, mert tudom: nem ismerem a másik múltját, helyzetét és azt, mit, miért tesz, tett.
Kár, hogy a mai világban sokan tanultságuk, beosztásuk folytán feljogosítva érzik magukat arra, hogy ismeretlenül is bélyegezzenek, ítélkezzenek.
Milyen jó is lenne, ha a szülő gyermekét ilyen dolgokra (is) tanítaná. Emberségre, tisztességre, becsületességre. Arra, hogy hogyan kell úgy élni, hogy feleslegesen ne okozzunk fájdalmat másoknak…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: