Az első gyermekem születésekor még csak 21 éves voltam. Ennek már 23 éve. Akkoriban még másképp működtek a dolgok. A családban én voltam az utolsó lány, aki szült. Már mindenki csak azt kérdezte tőlem, hogy és mikor jön a gyerek?
Utáltam ezt, de nem miattuk akartam anyává válni. Elég nehéz gyerekkorom volt. Szüleim alkoholisták voltak, aztán elváltak és mire rendbe jött volna az életünk, édesanyám elhagyott. 15 éves voltam. Annyira fájt, hogy azt hittem belehalok. Talán kicsit meg is haltam akkor.
De intézet helyett édesanyám szülei vettek magukhoz és becsületben felneveltek.
Én csak egyet tudtam akkor. Ha nekem gyermekem lesz, soha-soha nem fogom elhagyni. És nagyon-nagyon fogom szeretni. Egyébként is mindig imádtam a kisbabákat, talán ez is oda terelt engem, hogy amikor 20 éves voltam, eldöntöttem, gyermeket szeretnék. Akkor még csak annyit tudtam a fogantatásról, hogy egy nőnek a 14. napon van peteérése és ha előtte szeretkezik, akkor abból gyerek lesz. Tudtam még, hogy 2 hétig a megtermékenyült petesejtnek nincs kapcsolata az anyával, csak a beágyazódás után lesz kapcsolatunk.
Az első hónapban lecsúsztunk róla, a következőben viszont hamarabb voltunk együtt az akkori férjemmel. Akkor még nem voltak olyan modern terhességi tesztek, mint manapság, így a menstruáció kimaradása után néhány héttel tudtam meg, hogy sikerült. Gyermeket várok.
Hatalmas boldogság volt bennem, és soha, egyetlen percre sem kérdőjeleződött meg bennem, hogy bármi baj történhet. A terhességet jól viseltem, problémamentes volt és 9 nappal a kiírt dátum előtt megszültem az első fiamat. 23 évvel ezelőtt.
Végre anyává váltam. Leírhatatlan érzés volt. Volt egy apróságom, egy gyermekem és tudtam, soha-soha nem fogom elhagyni és nagyon fogom szeretni.
Úgy voltam vele, hogy nem is akarok több gyereket. Volt nekem ő, aki okos volt, helyes, értelmes, egészséges. Ettől több nekem nem kellett.
De Isten másképp rendelkezett rólam, illetve a családomról.
10 évvel később ugyanis nem kopogtatott, hanem egyszerűen rámnyitotta az ajtót a második gyermekem. Éltem a napjaim, örültem, hogy a fiam már nagy és önálló, hogy kis szabadságot kaptam, aztán 2006 tavaszán csak nem akart megjönni a menstruációm. Gondoltam, várok, mert majd biztosan megjön. Igaz, a mellem majd leszakadt, de azt hittem, csak azért, mert meg fog jönni. Mikor már legalább egy hete késett, vettem egy tesztet és megcsináltam. Délután is olyan erősen pozitív lett egy másodperc alatt, hogy szinte sokkot kaptam a mosdóban.
Rosszul lettem, teljesen kivoltam, értetlenkedtem, hogy ez mégis hogy. Első gondolatom az volt, hogy elvetetem. Hívtam is az orvosom, aki behívott egy vizsgálatra. Megállapította, hogy valóban terhes vagyok, majd elmondta a lehetőségeimet. Megegyeztünk, hogy hívom majd a részletek miatt.
Aznap mikor hazamentem, valami fura érzés fogott el. Akkor döbbentem rá igazából, hogy bennem él egy önálló kis élet. És hogy annyira viszontagságos körülmények között kapaszkodott belém, hogy máig talány az ő fogantatása számomra.
Akkor már nagyon gondolkodtam és felhívtam az orvosom, hogy én még gondolkodom az abortuszon. Mondta, hogy nyugodtan, hisz akkor még csak 6 hetes terhes voltam és a 12. hétig rendelkezhetek a baba sorsáról.
Talán már abban a pillanatban eldőlt minden, amikor az orvos az első vizsgálaton az ultrahangon megmutatta a kis petezsákot, benne pedig a dobogó kis szívét. De ki ezt csak hetekkel később mondtam.
Akkor persze már szerettem, imádtam őt, vártam, beszélgettem hozzá és simogattam a kis lelkét.
Az életemet gyökerestől felforgatva vállaltam őt, a második fiamat, aki 16 nappal a kiírt dátum előtt született meg.
Az elmúlt 12 évben rengetegszer voltam már rá mérges, hozott ki a sodromból, bosszantott fel, de annyira-annyira hálás vagyok Istennek, vagy akárkinek, hogy olyan pályára terelt engem, ami az abortuszból indult, végül egy új gyermek születésében teljesedett ki.
Boldog vagyok, mert tudok tükörbe nézni és el tudok számolni magammal. Bele sem merek gondolni, hogy mi történt volna, ha megölöm. Annyi mindentől fosztottam volna meg magam, neki pedig esélyt sem adtam volna arra, hogy élhesse a kis életét.
Sokszor gondolkodtam el azon, hogy mi lett volna, ha ő nincs. De úgy érzem, az életem sokkal-sokkal üresebb lett volna, megfosztottam volna magam azoktól az élményektől, érzésektől, pillanatoktól, amiket tőle kaptam az elmúlt 12 évben.
Örökre hálás leszek Istennek, hogy megadta nekem az esélyt, hogy döntésem 180 fokos fordulatot vessen és kétgyermekes anyává váljak.
Most pedig itt állok 44 évesen és arra gondolok, hogy milyen jó lenne, hanem kettő, hanem három gyermekem lenne.
De ezt az esélyt úgy tűnik, nem kapom meg…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: