Valami elveszett, valami nem sikerült – soha nem lesz közös gyerekünk…

1 év és 8 teljes hónap után eljutottam oda, hogy el kell engedjem a közös gyermek utáni vágyat. Annyi minden történt ezalatt az idő alatt, annyi mindent megpróbáltam, megpróbáltunk és nem sikerült.

Az elmúlt több mint 1,5 év alatt megtudtam, hogy nagyjából rendben vannak az eredményeim. Koromhoz képest még jók a hormonjaim. Igaz, kicsit kevés a progeszteronom, de nem annyira, hogy legalább egyetlen halvány pozitív tesztet ne produkáljak ennyi idő alatt.

A férjem spermiogramja szuper. Ráadásul én pedig átjárható vagyok és minden hónapban van peteérésem.

Szóval nem tudom, hol a gond. De annyira belefáradtam, hogy el sem tudom mondani. És nemcsak én, hanem a férjem is. Több mint 1,5 éve minden nap nézem a hőm, vezetem a görbém. Nézem ovulációs teszttel, mikor várható a tüszőrepedésem. Ennek megfelelően időzítem az együttléteket és még így sem sikerült soha, egyetlen pozitív tesztet sem produkálnom. Még egy halványat sem.

Mostanra úgy gondolom, valami összeférhetetlenségi problémánk van. Pedig mennyire jól működik a házasságunk és mennyire jó társai vagyunk egymásnak. De úgy látszik, fent ezt nem így gondolják.

Férjem belefáradt az orvoshoz mászkálásomba, és amikor a Kaáliban egy orvos azt mondta, hogy 0,5-1 százalék esélyem van a korom miatt, hogy sikerüljön a beültetés, akkor én elvesztem.

Elvesztettem a hitem, a reményem, a férjem pedig azt mondta, hogy ő ezt nem vállalja be. Pedig ő az, akinek még nincs gyereke, nekem pedig már kettő is. Mégis azt mondta, hogy fejezzük be ezt az egészet. És ha Isten ad nekünk közös gyermeket spontán, akkor lesz, ha nem, akkor pedig nem.

Huh, azért ez nagyon komoly. És hirtelen úgy éreztem magam, mikor ezeket a dolgokat kimondta, mintha valaki egy hatalmasat lökött volna rajtam és letaszított volna arról a pályáról, amin addig haladtam.

Úgy éreztem magam, mint akit elütött egy autó, de túlélte és mintha hirtelen minden addig képviselt értékrend egy teljesen más helyre került volna. Mintha nem én lettem volna, hanem egy másik nő onnantól kezdve. Olyan volt, mint amikor mesélnek arról, hogy majd egyszer a Föld pólusai meg fognak változni és az mennyi változást jelent az itt élő állatok- emberek, stb. életében.

Hát, kb. ez történt egy szempillantás alatt.

És én pedig szépen lassan próbáltam feldolgozni azt, hogy ez valóban nem fog sikerülni. Mert ha minden rendben lenne, akkor már össze kellett volna jönnie egy babának és már rég vele kellene otthon lennem. Nem pedig ugyanúgy élni az életemet, mint ahogyan azt teszem.

Azóta pár hét eltelt. Lassan tudom csak szoktatni magam az új életemhez. Úgy döntöttem, hogy már nem mérem reggelente a hőmet. Nem próbálok meg mindenáron összebújni a férjemmel a peteéréshez közeli időpontban, mert semmi értelme.

Egyetlen dolgot hagytam meg ebből az időszakból, persze ezt is csak azért, hogy tudjam, mikorra várható a következő menstruációm. Peteérés körül nézni fogom, mikor ovulálok és ekkor egy pár napig a hőmet mérni fogom továbbra is. Az ugyanis rém kényelmes, hogy tudom: amikor megvolt a peteérésem, 16 nap pihi jön és a 17. napon megjön a menstruációm.

Így nem ér meglepetés, szépen tudom követni a ciklusomat és kiszámíthatóvá válnak a hónapjaim. Mert egy nő életét a ciklusa határozza meg.

De egyet el tudtam engedni: nem akarok foggal-körömmel ragaszkodni ahhoz, hogy időzítve legyünk együtt. Csak úgy, ahogy kedvünk van, ahogy épp akarjuk, ahogy épp megkívánjuk egymást.

És ez most hatalmas boldogsággal tölt el. Megnyugodtam és most szabadnak, boldognak érzem magam…